A KÖZVETETT BESZÉDAKTUSOK

Absztrakt

A mindennapi kommunikációban gyakran hangzanak el olyan megnyilatkozások, amelyeket nem szó szerint kell értenie a hallgatónak, mert a beszélő szándékolt jelentése eltér a megnyilatkozás alapjául szolgáló mondat jelentésétől. A közvetett beszédaktusok klasszikus elméletét John Searle dolgozta ki. Searle elmélete szerint a közvetett beszédaktusok kimondásakor a beszélő úgy értheti a mondatot, ahogy mondja, de közben mást is ért rajta. A szándékolt jelentés a következtetés bonyolult folyamatával fejthető meg a háttérismeretek figyelembevételével. Paul Grice az inferenciaelmélet keretében mutatja a közvetett beszédaktusokat. A beszélő szándékának felismerését ő is fontosnak tartja, és a jelenség magyarázatához két fogalmat vezet be, az implikatúra és az együttműködési elv fogalmát. A két elméletalkotó nézetei között lényeges különbségek vannak. A relevanciaelmélet nem húz éles határt a szó szerinti és a nem szó szerinti jelentés között. Grice elméletére építve Sperber és Wilson kétféle szándékot különböztet meg, az informatív és a kommunikatív szándékot. Feltevésük, hogy az értelmezés során a kóddal kapcsolatos elemzés kiegészül a teljes interpretációt lehetővé tevő következtetési folyamatokkal. De ezek a folyamatok nemcsak a nyelvre jellemzőek. A nem szó szerinti jelentés az alapja a metaforának és az iróniának, és a fikció is kapcsolatba hozható a nem szó szerinti jelentéssel.